Ez a jelenség a digitális animációkra is igaz, és ebből a völgyből nagyon nehéz kikecmeregni. Az Alitának többnyire mégis sikerül, közeliben mutatják többször, hogy lám, milyen emberien gördülnek a pixelkönnyek a végletekig tökéletesített számítógépes bőr poligonjain és textúráin, és tökéletes az illúzió. Uncanny valley lakóinak egyik kritikus pontja a szem, az Alita ezt azzal oldja meg, hogy beleáll a mangába: a kiborglány grafikus-sebészei kettővel nagyobb méretű szemet tettek a digitális koponyába, ami eleve természetellenes, ezért nem feltétlenül kérjük rajta számon az emberi szem finom rezdüléseit. A trailerek láttán még fogtam a fejem, de igazából a filmet nézve hamar megszokható a bogárszemű lány, aztán már el sem tudjuk képzelni Alitát máshogy. Szóval a főhős kimunkálása tényleg lenyűgöző, viszont a többi szereplő néha azért le-lehuppan abba a völgybe (főleg Alita visszaemlékezésekben felbukkanó mentora). Ennyit ér IMDb: 7, 6 Rotten Tomatoes: 60% Metacritic: 53% Port: 7, 3/10 Index: 5/10 Nehéz színészi játékról beszélni ebben az esetben, mert nem tudni, mennyiben igazították ki a CGI-művészek a motion capture-rel felvett jeleneteket.
Az igéző szemű angyali, de vad és elszánt kiborglány azonban más kávéház. A rendezői feladatokat a karrierügyileg a Sin City 2 óta tetszhalott állapotban vergődő Robert Rodriguez látta el, a dolog pikantériája, hogy az Alita ennek ellenére is inkább Cameron filmje. Lépten-nyomon az ő stílusát lehet benne felfedezni, a technikai perfekcionizmustól kezdve, az erős női karakteren és sűrűn beiktatott akciójeleneteken át, egészen a szemkápráztató látványig, illetve aprólékosságig bezárólag – igaz, mindezt nagyrészt csak gazdaságos módon. Bár Rodriguez lelkes és szorgalmas bér-direktorhoz illően szerencsére tisztességesen elvégzi a feladatot, de az biztos, hogy mindenki nyugodtabb lett volna, hogy ezt is inkább Cameron rendezi (mint, ahogy az új Terminátor esetében is jobban örülne a nép, ha ő ülne abban a bizonyos székben), de helyette tököl még újabb tíz évet az Avatar folytatásokkal. Mindazonáltal a filmnek így sincs komolyabb szégyenkezni valója, sőt, személyében megkaptuk az idei év első nagy meglepetését.
A forgatókönyv nem tud megfelelni a saját elvárásainak, sorra hagyja leesni a feldobott labdákat, nem vagy csak félmondatokban tisztáz fontos kérdéseket, így menthetetlenül egy olcsó, sablonos katyvasz lesz. Ami azért szomorú, mert az egyik elkövető James Cameron, aki vagy húsz éve szerelmes a film alapjául szolgáló japán képregénybe. Neki jó érzéke van jövőbeli sztorikhoz, de azért elsősorban rendező, és a keze alá dolgozó két másik íróval, Laeta Kalogridisszel (aki legutóbb a Valós halál tévésorozat-verzióját hozta össze) és Robert Rodriguezzel túl nagyot vállaltak. Alita egy 26. században élő kiborglány, gyakorlatilag egy harci páncélhoz kapcsolt emberi agy, mert kétezerötszáz-valamennyiben már ilyet is tudnak. De hiába high-tech a jövő, attól még nyomor van meg kosz, kivéve egy lebegő várost, ahova senki nem juthat fel. Alita viszont megtudja, hogy emberagya valahogy odafentről került le, csak éppen nem emlékszik semmire, ezért megpróbálja összelegózni a múltját, és mellékesen átvészelni egy szerelmet, meg sztárrá válni egy halálos görkorcsolyázásra emlékeztető sportban.
Az Alita: A harc angyala című giga-költségvetésből készült produkció enyhén szólva is nehéz szülés volt. Yukito Kishiro népszerű mangájának megfilmesítési gondolata James Cameron fejében ütött először szöget, még a '90-es évek közepén, és rögtön le is csapott a jogokra, ámde hiába végzett minden apró részletre kiterjedő alapos kutatómunkát a megalomán író/rendező és hiába volt kész a forgatókönyv, csak nem akart testet ölteni a film. Aztán szép lassacskán Cameron szerelemprojektjéből egy hosszú évekig development hellben hánykolódó, valószínűleg-soha-el-nem-készülő produkció lett, melynek vászonra vitele ilyen-olyan okokból állandóan meghiúsult – vagy mert nem volt még hozzá elég fejlett a technológia, vagy mert Cameron épp más filmekkel volt elfoglalva. Durván húsz esztendő és több, nem sok reményt keltő premier-tologatás után végül mozikba került az Alita, egy olyan korban, amikor a tájékozott közönségnek nem nagyon kell magyarázni, hogy az Álomgyár miként viszonyul az ilyesféle Japán illetőségű manga-adaptációkhoz – mondanám, hogy a Páncélba zárt szellem rettenetes emléke is mindmáig ott lebeg még a köztudatban, ha pár hónap alatt nem felejtette volna el mindenki.
Először egy mindenre rácsodálkozó, folyton-folyvást álmodozó tinédzser, aki helyét és rendeltetését keresi a világban, ami (amnéziája miatt) kezdetben összezavarja, és amit nem ért. Majd lázadni kezd, rátalál a szerelem, szembesül a gonoszsággal és az élet árnyoldalaival, miután pedig lassacskán felfedezi önmagát, rájön ki is volt ő valójában, és hogy kicsoda most, elszánt harcossá vedlik át. Szóval nagyjából a kamaszkor lépcsőfokait, problémáit, sikereit és buktatóit járja végig, dióhéjban. Ezekhez a látványos akciójelenetek remek táptalajt biztosítanak: az útkeresés, a makacsság, a küzdeni akarás és a vágyakozás párosul a dinamikus bunyókkal, üldözésekkel, menekülésekkel, a fejvadász-szakma mindennapjaival és a manga egyik későbbi folytatásából átemelt többszáz oldalnyi őrületes erejű Motorball-versennyel. És akkor a szemkápráztató, tömött, egyszerre mesés és mocskos világ kidolgozásáról még egy szó sem esett. Mindez elsőre eléggé soknak tűnik még egy ilyen volumenű alkotáshoz is, de tény, ami tény, egy ennyire szerteágazó világ és ennyi történés nem egy 120 perces hosszúságú filmnek való.
De Cameronéknak mindezt csak felvázolniuk sikerült, rendesen kidolgozni nem, ezért az amigdalám (agyam érzelmi reakciókban leginkább érintett része) különösebb izgalmak nélkül megúszta a film megtekintését. Viszont lesznek olyan agyterületek, amik nagyon jól fogják érezni magukat, ha megnézzük az Alitát, például az orbitofrontális kéreg és az anterior insula, amik hevesen aktiválódnak, ha valamit szépnek tartunk. A film büdzséje 170 millió dollár, és ennek nagy része számítógépes grafikára ment el, így lett az Alita a digitális mozgásrögzítés, a motion capture apoteózisa, szerelmeslevél az élethű pixelekhez. A CGI-filmeknél állandó probléma az uncanny valley jelensége, amit a robotikával foglalkozó Masahiro Mori professzor írt le 1970-ben. Lényege, hogy amint egyre emberszerűbbé válnak a robotok, úgy kedvelik őket egyre jobban az emberek, de egy ponton túl, amikor már majdnem teljesen emlékeztetnek egy Homo sapiensre, a felfelé ívelő görbe bezuhan, és jön a "természetellenesség völgye", a rokonszenv elillan, és bizarrnak éljük meg a nagyon-emberi-de-azért-még-nem-eléggé-emberi robotokat.
Több ízben túlzsúfolt, akár világépítésről, akár fordulatokról, akár karakterfejlődésről van szó, néha a maximális fordulatra kapcsoló tempót tovább csorbítják a kevésbé átérezhető monumentumok, a gyakran meg-megbicsakló szerelmi szál, a sok-sok kibontatlan elem, és ezen kívül még maga a film befejezése is. Persze valószínűleg ebből is minimum egy trilógiát terveznek (ehhez mondjuk a bevételi adatoknak is lesz egy-két szavuk), így a történet nincs teljesen lezárva, sőt, kifejezetten zavaró, hogy akkor és úgy ér véget, amikor és ahogy. Nem mintha ez manapság annyira ritka lenne: jelenleg a nagyköltségvetésű blockbusterek szinte egyáltalán nem ismerik az arany középutat, csupán a két szélsőség létezik. Vagy elmesélnek egy sztorit 90-100 percben, de az kidolgozatlan, pongyola, tartalmatlan és nincs rendes íve, vagy 140-150 percben kerekítenek egy mindenféle jósággal megpakolt vidámparkot, de sokszor még az sem tud egységes egészként, egyetlen film alatt elkezdett-folytatott-lezárt körként működni – bár mostanság az utóbbira sokkal több pozitív példa létezik, mint előbbire.
- Balogh esterházy kastély billegpuszta esküvő
- Felicity bababolt kft budapest fehérvári út
- A Budai Vigadó és egy budapesti lakóház idén az Év Háza
- A koffein sportteljesítményre gyakorolt hatása – Sportágválasztó Magazin
- Legyetek jók, ha tudtok - Magyar Színház | Puskel Zsolt fotó
- Bike park új építésű lakás s nyiregyhaza
- Alita a harc angyala kritika 2020